Anyám minden tőle telhetőt megtett, hogy ne láthassam apámat, miután elváltak. De egyszer apám becsapott telefonon, és minden megváltozott.
„Soha többé nem akarlak látni!” – kiabálta anyám, amikor apám beült a kocsiba, és elhagyta az otthonunkat. Örökre. Ez a legkorábbi emlékem. Apa akkor ment el, amikor kétéves voltam, miután hatalmasat veszekedtem anyámmal.
Elváltak, és sokáig nem láttam őt. Ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy anyám megakadályozta, hogy lássam apámat. „Meg akarom látogatni apát. Kérlek!” -könyörögtem tízéves koromban.
„Nem! Nem mehetsz el hozzá. El van foglalva az új családjával, és nem akar látni téged” – válaszolta.
„Tudom, hogy ez nem igaz! Hazudsz! Beszélek vele telefonon, és látni akar engem!” – sírtam, és könyörögtem, hogy láthassa az apámat.
„Ne beszélj vissza nekem, Alexandra! Apád elhagyott minket, és nem érdemli meg, hogy legyen veled kapcsolata” – mondta anya. Ezt igazságtalannak tartottam, de még mindig csak egy gyerek voltam.
Apámmal folyamatosan tartottuk a kapcsolatot telefonon, de nagyon szerettem volna vele időt tölteni, és tudtam, hogy ő is ezt akarja. Anya azonban szakértője volt annak, hogy elérje azt, amit csak akar.
Tiniként úgy döntöttem, hogy egyedül megyek el hozzá, mire ő rám hívta a zsarukat. Elkaptak, mielőtt a házához értem volna, és hazavittek.
„Legközelebb azt fogom mondani, hogy elrabolt téged, és az apád börtönbe kerül, ahová való!” – ordította, amikor elmentek a rendőrök.
Akkoriban azt hittem, hogy csak védeni akar, de ahogy felnőttem, rájöttem, hogy ez tiszta önzés volt a részéről. Nem akartam vele lenni vagy bármit csinálni. Az iskolában is lázadni kezdtem. Hatalmas éket vert közénk, de már nem érdekelt.
„Alexandra, nem akarsz velem jönni vásárolni?” – kérdezte egy nap. Tizenhét éves voltam, és már szinte gyűlöltem őt.
„Nem” – válaszoltam.
„Mit szólnál a mozihoz?”
„Nem.”
„Miért nem akarsz velem semmit csinálni?” – nyafogott.
„Tényleg? Ezt kérdezed tőlem? Pontosan tudod, hogy miért” – mondtam unottan.
„Nem csináltam semmit! Annyi áldozatot hoztam érted, és te hálátlan vagy!” – felkiáltott.
„Igen, persze. Csukd be az ajtót, kérlek” – ezzel le is zártam.
Addigra már immunis voltam a dühkitöréseire, és arra, hogy mindig megússza a dolgokat. Elköltöztem, amint betöltöttem a 18. életévemet, és soha többé nem néztem vissza.
De az apámmal való találkozás sem volt könnyebb. Két munkát kellett vállalnom és iskolába járnom. Őt is lefoglalta a munka, és a második felesége akkorra már ikreket szült. Egyikünknek sem volt ideje, így halogattuk.
Egy szombat délután találkoztam vele és megismertem a feleségét. Megmutatták nekem az ikreket, és egy darabig beszélgettünk. De annyira kínosnak éreztem, hogy nem akartam megismételni. Talán az anyám tönkretette minden esélyemet arra, hogy kapcsolatba kerüljek vele?
Hetente beszélgettünk telefonon. Az ikrekről kérdezősködtem, és meséltem neki az életemről. Nem volt ideális, de megfelelt. Így teltek az évek. Édesanyámról csak 29 éves koromban hallottam újra.
„Szia, Alexandra” – szólalt meg tétován a telefonban.
„Ó, szia, anya” – válaszoltam, zavartan a hívásától.
„Régóta nem beszéltünk. Hogy vagy?” – kérdezte.
„Jól vagyok. És te hogy vagy?” – válaszoltam. Néhány percig kínosan csevegtünk, aztán rátért a lényegre.
„Figyelj, drágám. Azt reméltem, hogy dolgozhatunk azon, hogy helyrehozzuk a kapcsolatunkat. Szerinted?”
„Nem is tudom. Bocsánatot fogsz kérni mindenért?”
„Én… még mindig nem hiszem, hogy bármi rosszat tettem volna. Csak próbáltalak megvédeni attól, hogy megbántsanak, mint amikor kicsi voltál. De megértem, hogy te másképp éreztél” – magyarázta.
„Szóval nem kérsz bocsánatot?” – folytattam, belefáradva ebbe a beszélgetésbe. Nem akarta elismerni a hibáit, és nekem erre nem volt időm.
„Alexandra! Én vagyok az anyád. Évek óta nem beszéltél velem! Annyira önző vagy!” – jajgatott, felemelve a hangját.
„Oké, szia” – mondtam, és letettem a telefont. Megpróbált visszahívni, de nem vettem tudomást róla. Nem engedtem vissza az életembe, amíg nem kért bocsánatot.
Eltelt egy újabb év, és egy furcsa hívást kaptam apámtól. Soha nem hívott munkaidőben. „Alexandra! Vészhelyzet van! Be tudnál jönni hozzám?”
„Micsoda? Apa? Mi folyik itt?” – kérdeztem aggódva.
„Küldtem neked egy címet. Gyere gyorsan! Élet-halál kérdés!” – mondta, és letette a telefont.
Elmentem a főnökömhöz, kivettem egy szabadnapot, és a kocsimhoz rohantam. De a cím, amit apa adott, egyenesen a házához közeli vidámparkba vezetett.
„Szia, drágám!” – mosolygott, amikor a bejárati kapunál meglátott.
„Apa, miért vagyunk itt? Mi a vészhelyzet?” – kérdeztem zavartan.
„A vészhelyzet az, hogy te és én soha nem tudtuk megcsinálni azokat a dolgokat, amiket más apák és lányaik. Halogattuk az igazi kapcsolat kiépítését, és nem akarok több időt vesztegetni. Menjünk, szórakozzunk!” – mondta apa.
„Fel tudsz ülni a hullámvasutakra? Tudom, hogy mostanában egészségügyi problémáid vannak” – mondtam tétován.
„Egészséges vagyok, mint a makk. Gyere!” – biztatott.
Az egész napot a parkban töltöttük, és mindenről beszélgettünk. Életemben először éreztem magam gyereknek – csodálatos volt.
Meséltem neki az anyával kapcsolatos problémáimról is, és arról, milyen nehéz volt, amikor nem engedte, hogy lássam. „Anyád bonyolult és tele van büszkeséggel. De nem gonosz. Nem jöttünk össze, és ő ezt nem bírta elviselni” – kezdte.
„Igen, azt kívántam, bárcsak veled élhettem volna” – mondtam neki.
„Hát, sokáig eléggé el voltam veszve, próbáltam rájönni a dolgokra. Lehet, hogy gyűlöltük egymást. De most itt vagyunk, és szerintem össze ki kellene békülnünk. Az élet túl rövid ahhoz, hogy nehezteljünk egymásra” – mondta.
A parkban töltött csodálatos nap után elmentünk vacsorázni. Amikor hazaértem, felhívtam anyát, és elmondtam neki mindent, amit apával kapcsolatban éreztem. Hogy mennyire megbántott akkoriban azzal, hogy nem engedte, hogy időt töltsek vele, és hogy milyen jó volt a napunk. Sírt és először bocsánatot kért tőlem. Úgy éreztem, hogy megértette, és gyakrabban kezdtünk el beszélgetni.
Közben egyre közelebb kerültem apámhoz, és imádtam vigyázni az iker féltestvéreimre. Még a vidámparkba is elvittük őket. Végre olyan gyerekkorom volt, amilyenre mindig is vágytam.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A válás párok között történik, nem a gyerekekkel. Alexandra édesanyja nem értette meg, hogy az apja elvált, de a lányukkal akart kapcsolatot.
- Az élet túl rövid a haraghoz. Alexandra apjának igaza van. Néha jobb megbocsátani a saját érdekében. Engedd el azokat a dolgokat, amelyek dühítenek, és a mentális egészséged javulni fog.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
