Amelia egy síró kislányt látott a szomszéd ajtaja előtt. A főbérlő szerint az a lakás üres volt. A kislány azonban minden nap visszatért, és Amelia találkozott valakivel a megrázó múltjából.
„Szia! Miért sírsz?” – kérdezte a szomszédja ajtaja előtt síró gyereket. Soha nem találkozott velük, de furcsának találta, hogy a kisgyereküket így kint hagyják sírni.
Amelia hazafelé tartott a munkából, és nyugodt éjszakát akart. De ahogy felmászott a lépcsőn a harmadik emeleti lakásába, meghallotta a kislány sírását. Szívszorító volt. Tennie kellett valamit.
„Az anyukámat keresem” – mondta a kislány, és Amelia éppen kopogtatni készült az ajtón, amikor megcsörrent a telefonja.
„Adj egy percet!” – mondta a gyereknek, és felvette a telefont. Az egyik munkahelyi barátja volt az. Egy nagy projektjük volt készülőben, és szükségük volt valamire. A beszélgetés körülbelül tíz percig tartott, és mire Amelia letette, a kislány eltűnt.
Jézusom, talán szellem volt? gondolta egy pillanatra, majd a bejárati ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Levette a kabátját, és a vacsorán kezdett el gondolkodni, de a kislány egy pillanatra sem hagyta el a gondolatait.
Ismét felkapta a telefonját, és tárcsázta a főbérlő számát. Crinkle úr kedves ember volt, és mindent elmondana neki a szomszédairól.
„Sajnálom, Miss Geffen. Abban a lakásban már jó pár éve nem lakik senki” – magyarázta az idősebb férfi. „Valamikor egy friss házaspár lakott ott, de a nő meghalt a gyermeke születésekor. A férfi nem tudott tovább abban a lakásban élni ezért elment. De a lakbért még mindig fizeti. Gondolom, nem tudott lemondani róla.”
„Azt hiszem, ez a gyerek időnként átjön, mert nem először hallom sírni. Megvan annak a férfinak a telefonszáma és a neve?” – érdeklődött Amelia, mert készen akart állni arra az esetre, ha a kislány visszatérne.
„Igen, megvan… majd átküldöm” – mondta Mr Crinkle. „A neve pedig… Mr. Davis.”
„Köszönöm.” – felelte Amelia, és letette a telefont.
***
Eltelt néhány hét, és a kislány visszatért. Amelia a telefonját böngészte, mikor meghallotta a sírást. Kiment, hogy megnézze, ő volt-e az. A kislány ott állt az ajtó előtt, és sírva fakadt.
„Szia, drágám. Látom visszajöttél. Apád tudja, hogy itt vagy?” – érdeklődött a lányhoz lépve. „Nem szeretnél bejönni és itt várni rá? Felhívhatom őt.”
A kislány egy szót sem szólt, de követte Ameliát a házába. A lány adott neki egy kis makarónit és néhány süteményt. „Hogy hívnak?”
„Annie” – válaszolta a kislány.
„Oké, Annie. Miért nem nézel tévét, amíg én felhívom apádat?” – javasolta mosolyogva Amelia. Felhívta Mr. Davist, és mesélt neki a kislányról a házában. A férfi elnézést kért, és azt mondta, azonnal odasiet.
Néhány perccel később Amelia észrevette, hogy Annie a kanapéján alszik, és valaki éppen akkor kopogtatott az ajtaján.
„Csendben, Annie alszik” – mondta Amelia mikor kinyitotta az ajtót, de az állkapcsa a padlóra esett, és szörnyű emlékek árasztották el, mikor meglátta a férfit odakint. „Thomas?!”
„Amelia?” – mondta a férfi. „Nálad van a lányom?”
„A lányod? Jézusom, nem gondoltam…” – Amelia fellélegzett, hülyének érezte magát, amiért nem gondolta, hogy Mr. Davis Thomas lehet. Elvégre valaha ő is ezt a vezetéknevet viselte.
Tizenöt évvel ezelőtt ő és Thomas összeházasodtak. Tizennyolc évesek voltak, fiatalok és szerelmesek. De több évnyi vetélés és sikertelen megtermékenyítési kísérlet után a férfi elhagyta őt. Egész életében gyereket akart – ez volt az álma -, és Amelia nem tudta teljesíteni. Ez összetörte őt.
De most ott állt az ajtaj aelőtt, és a gyermeke ott volt a kanapéján – a gyermeke egy másik nőtől, aki elhunyt.
„Itt van Annie?” – Thomas kizökkentette az elmélkedéséből.
„Igen, igen… Alszik a kanapén” – válaszolta Amelia, és intett Thomasnak, hogy jöjjön be. A férfi a kislányra nézett, bólintott, majd visszanézett Ameliára. A konyhába mentek, hogy ne zavarják a gyereket.
„Szóval… mi a helyzet, Thomas? Ez a kislány már egy ideje ide jár. Egyedül. Veszélyes is lehet..”
„Nem tudsz mindent.. Sosem ismerte az anyját, és nem magyaráztam el, hogy meghalt. Azt hiszi, hogy az anyja még mindig ebben az épületben lakik. Miután meghalt, nem tudtam itt élni, de nem tudtam elengedni a lakást. Néha ide hoztam Annie-t, amikor szomorú volt. Most már magától jön. A közelben lakunk, de még mindig nem tudom, hogyan szökik el a házunkból. A dadusom hisztérikusan próbálja megtalálni, de ma otthon voltam, és észre sem vettem” – magyarázta Thomas, és csalódottan törölgette a homlokát.
„Ó, te jó ég! El kell magyaráznod neki, Thomas, különben folytatni fogja” – folytatta Amelia. „Tudok segíteni, ha újra megteszi, és otthon vagyok, de nem vagyok mindig itthon. Szegény lány…”
„Tudom. Tudom. De muszáj. Nézd, nagyon köszönöm.. hogy felhívtál és gondoskodtál róla. Hogy aggódtál érte. Csodálatos vagy. Mindig is az voltál” – mondta hálásan.
„Szívesen. Nagyon kedves. Bárcsak… nos, tudod” – tette hozzá Amelia vágyakozva, de nem tudta befejezni a gondolatát.
Thomas bólintott, pontosan tudta, mire gondol, de nem tudta kimondani. Rámosolygott, és Annie felé sétált és szorosan átölelte.
„Megyünk. Még egyszer köszönöm” – suttogta, és elhagyta a lány lakását.
Amelia a saját vágyakozó mosolyával intett nekik búcsút. De soha többé nem látta őket.
Nem sokkal később szomszédok költöztek a szomszédba, és Amelia ezt úgy értelmezte, hogy Thomas mindent elmagyarázott Annie-nek, és talán elkezdett túllépni a veszteségén. A legjobbakat kívánta neki, még akkor is, ha a múltjuk fájdalmas volt.
Mit tanulhatunk a történetből?
- Vannak dolgok, amelyeknek nem így kell lenniük. Thomasnak és Ameliának nem az volt a rendeltetése, hogy együtt alapítsanak családot, még ha vágytak is rá.
- Ne tartsunk haragot. A fájdalmas múltjuk ellenére Amelia és Thomas nem nehezteltek egymásra. A legjobbat kívánták egymásnak.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
