Elizabeth unokája másképp kezdett bánni vele, miután a bátyja elment főiskolára. Elvitte a nagymamáját egy idősek otthonába, hogy a házat magáénak tudhassa, csakhogy amint a bátyja megtudta a hírt, elvitte a nagymamáját.
Elizabeth egyedül nevelte két unokáját, miután szüleik elhunytak. Nagyon szerette őket, és mindent megadott nekik, amire csak szükségük lehetettvolt
Ahelyett, hogy a nyugdíját magára költötte volna, minden fillért az unokáira tett félre. Gondoskodott róla, hogy legyen elég a számlák kifizetésére és a taníttatásukra.
Egy nap az unokája, Pierce egyetemre ment. Felvették az ország egyik legjobb mérnöki egyetemére, és egy másik városba költözött.
„Nagyon fogsz hiányozni, Pierce” – sírt Elizabeth, amikor kivitte a repülőtérre. „Tudom, hogy nagyszerű leszel!”
„Nekem is hiányozni fogsz, nagyi. Megígérem, hogy felhívlak, és minden adandó alkalommal meglátogatlak” – mondta, és átölelte síró nagymamáját. „Emma ott van, hogy vigyázzon rád, jó? Ti ketten vigyázzatok magatokra.”
Miután Pierce gépe felszállt, fülsiketítő csend lett Elizabeth házában. A pezsgő unokája már nem volt ott, hogy életet vigyen az otthonba, hiszen Emma mindig is magának való volt, és inkább nem beszélt Elizabeth-tel, hacsak nem volt rá szükség.
Egy idő után Emma egyre nagyobb nemtetszést kezdett mutatni a nagymamája felé. „Olyan fullasztó ez a ház” – jegyezte meg minden alkalommal, mikor Elizabeth a konyhában volt. „Mindig ételszag van. Még a saját helyemet sem tudom elfoglalni, mert annyira elvonja a figyelmemet ez a szag!”
„Sajnálom, édesem” – mondta Elizabeth. „Majd főzök, mikor iskolában vagy, így nem zavar majd ” – nyugtatta az unokáját.
Más napokon a lánynak nem az étel, hanem a nappaliban kötögető nagymamája miatt volt gondja. „Nem akarsz máshova költözni? Valami baj van a szobáddal? Mindig a nappaliban vagy. Soha nem tudom áthívni a barátaimat!”
‘”Bocsánat, édesem” – mentegetőzött Elizabeth. „A szobámban maradok, hogy iskola után át tudd hívni a barátaidat. Nekem ez nem probléma.”
Emma nem tudta, hogy Elizabeth mélyen megbántódott. Nemcsak azt érezte, hogy Emma nem becsüli őt, de magányosnak is érezte magát, mert nem volt kivel beszélgetnie. Aznap este álomba sírta magát, és azt kívánta, bárcsak Pierce felhívná. Mindig is szeretetteljesebb volt vele szemben.
Emma minden héten talált valami mást, ami miatt panaszkodhatott, és Elizabeth nem bírta tovább, ezért azt mondta: „Úgy tűnik, nem akarod, hogy itt legyek. Akár egy idősek otthonába is költözhetnék.”
Emma szeme felcsillant. „Igen, ez nagyszerű ötlet, nagyi! Szerintem ettől boldogabb leszel. Találok neked egy remek otthon!” – mondta, és a szobájába sietett, hogy rákereszen a közeli idősotthonokra.
Elizabeth könnyekben tört ki. „Ez tényleg megtörténik?” – kérdezte magától. „Nem akarom elhagyni az otthonom” – sírt.
Megpróbálta felhívni Pierce-t, hogy tudassa vele, mi történt, de nem lehetett elérni. Később aznap este Emma bement Elizabeth hálószobájába, hogy megmutassa neki egy közeli idősek otthonának lehetőségét.
„Nézd, nagyi! Jól néz ki! A közelben van, így meglátogathatlak minden nap!” – mondta izgatottan.
Elizabeth szíve összeszorult, amikor Emma ilyen izgatottan beszélt a költözésről, de beleegyezett, és engedett unokája kérésének.
Elizabeth eleinte boldognak érezte magát az idősek otthonában, mert ekkor látta a legtöbbet Emmát. Minden nap meglátogatta, és néhány percet eltöltött vele beszélgetve.
Négy hónap elteltével azonban Emma látogatásai egyre ritkábbak lettek, mígnem már egyáltalán nem látogatta. Elizabeth minden napját egyedül töltötte, társaságot csak idős társaiban és gondozóiban talált.
Öt év után Elizabeth megtanult továbblépni, és eltemette minden reményét, hogy újra találkozhat az unokáival. Feltételezte, hogy Pierce valószínűleg hazament, és Emmától értesült a helyzetéről, és nem érdekelte annyira, hogy őt is meglátogassa.
„Úgy döntöttek, hogy elfelejtenek engem” – mondta egyszer a gondozójának. „Gondolom, ha már egyszer mindent megkaptak, amire szükségük volt, én eldobható lettem számukra.”
Az alatt az öt év alatt, amíg Elizabeth az idősek otthonában élt, Emma gondtalan életet élt a nagymamája házában. Úgy döntött, hogy nem megy főiskolára, helyette részmunkaidős munkát vállalt, ami lehetővé tette, hogy a barátaival együtt élvezze az egyszerű luxust. Mindig bulizott, és akkor ment el a városból, amikor csak kedve tartotta.
Egy nap Pierce hazajött. Egyenesen a nagymamája házához ment, de csak Emmát találta. „Hiányoztál. Hogy mennek a dolgok?” – kérdezte, amint belépett a házba.
„Mit keresel itt? Szólnod kellett volna, hogy jössz.”
„Meg akartalak lepni téged és a nagymamát. Hol van?” – kérdezte, miközben a nagymamájuk szobája felé sétált. Meglepődve látta, hogy Emma raktárhelyiséggé alakította át.
„Hol van a nagyi?!” – kérdezte újra a húgától.
Emma megvonta a vállát, és elmondta, hogy öt évvel ezelőtt egy idősek otthonába helyezte. „Nem tudtam egyedül megbirkózni vele. Sok más dolgom is volt, ezért foglaltam neki egy szobát a közeli idősek otthonában. Jól van. Levelet kapok postán, amelyben tájékoztatnak róla” – árulta el.
„Micsoda?! Hogy tehetted ezt?! Annyi éven át, amióta üzeneteket és leveleket küldtem neked, azt mondtad, hogy jól vagytok! Hogy hazudhattál nekem? Még nem fejeztük be ezt a beszélgetést” – mondta, majd kisétált az ajtón, és egyenesen az idősek otthona felé vette az irányt.
Amint odaért, közölte a recepcióssal, hogy egy Elizabeth nevű hölgyet keres. Nem is sejtette, hogy Elizabeth pár méterre tőle ült, és hallotta a hangját.
„Pierce! Itt van a nagyi!” – mondta, és a hangja remegett a döbbenettől, hogy végre eljött meglátogatni. Pierce a nagymamája láttán könnyekben tört ki, és szorosan megölelte.
„Nagyi, annyira sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, míg hazajöttem. Nem tudtam, hogy idősek otthonában vagy. Nem tudom elhinni, hogy Emma ezt tette. Sajnálom” – zokogott.
„Semmi baj, kicsim” – mondta Elizabeth, és próbálta vigasztalni az unokáját. „Tényleg hiányoztál, és azt kívántam, bárcsak soha ne kellett volna elmennem otthonról, de élveztem az itt töltött időt. Új barátokra tettem szert” – biztosította a fiút.
„Még mindig, nagyi. Azok után, amit értünk tettél, most nekünk kellene gondoskodnunk rólad” – mondta neki Pierce. „Ígérem, rendbe hozom”
Aznap Pierce és Elizabeth hazamentek. Pierce rendbe hozta Elizabeth szobáját, és úgy rendezte be a házat, ahogyan emlékezett rá, mielőtt elment a főiskolára.
Pierce figyelmeztette Emmát is, hogy hozza rendbe az életét, különben kénytelen lesz közbelépni. Mivel Emma mindig is felnézett a bátyjára, bocsánatot kért, amiért hagyta, hogy a barátai befolyásolják az életével kapcsolatos döntéseit.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Soha ne feledkezzünk meg azokról, akik felneveltek bennünket. Elizabeth önzetlenül nevelte Pierce-t és Emmát, csak azért, hogy az unokája idősek otthonába küldje. Végül Pierce gondoskodott arról, hogy helyrehozza a dolgokat, és jóvátegye a történteket azzal, hogy gondoskodott Elizabeth-ről, és megleckéztette kishúgát.
- Ha rossz baráti körrel társulsz, az tönkreteheti az életedet. Emma néhány évig a társai befolyása alatt állt. Ez azt eredményezte, hogy eldobta a tanulmányait, és tévúton élt az életében. Amikor Pierce észhez térítette, úgy döntött, hogy változtat a szokásain, és megpróbálja visszaterelni az életét a helyes útra.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
