Egy nő gyerekekre vágyik, de nem lesz anya, amíg nem fogad örökbe hármas ikreket, akik édesanyja vajúdás közben elhunyt. A legjobb tudása szerint neveli a kicsiket, nem is sejtve, hogy öt évvel később egy telefonhívás megváltoztatja az életét.
A város legjobb nőgyógyászaként Alice-nek sosem jutott ideje arra, hogy a munkáján kívül kövesse szenvedélyét, vagy beteljesítse az álmait. Minden nap hazatért, vacsorát főzött, és azt egyedül fogyasztotta el, a nappalijában lévő kanapén.
Nagy házban élt, de teljesen egyedül. Az üres szobák és a csendes folyosók gyakran emlékeztették arra az álmára, hogy gyerekei legyenek. Kétségbeesetten szeretett volna anya lenni..
„Lesz-e gyermekem?” – tűnődött miközben forgolódott az ágyban. Nem is sejtette, hogy egy munkahelyi incidens hamarosan lehetővé teszi számára, hogy teljesüljön a vágya.
Egy átlagos nap volt Alice számára, mikor megérkezett munkahelyére. Érezte a feszültséget a levegőben, ahogy végig sétált a folyosón. Valami nem stimmelt.
„Dr. Pratchett! A 109-es számú szobában lévő nő sürgősségi császármetszésre érkezett, de az állapota percről percre romlik!” – árulta el egy nővér a folyosón.
Alice megrázta a fejét, miközben a munkatársa betegére gondolt. Mégis reménykedett, mert tudta, hogy a legtöbb nő túléli a szülés komplikációit.
A műtőben fekvő terhes nő élet és halál között lebegett. Az életfunkciói ingadoztak, ahogy a szülési fájdalmak jelentkeztek nála. Azért jött be, hogy világra hozza hármas ikreit, de úgy tűnt, hogy a babák soha nem látják meg az édesanyjukat.
„Dr. Pratchett! A 109-es szobában lévő nő nem reagál” – szólt a nővér, miközben Alice rendelőjének bejáratánál állt. „A babái… Az intenzív osztályon vannak. Kettő kritikus állapotban van.”
„Micsoda? Meghalt?” – Alice azonnal felállt. „Azt mondod, hogy hármas ikrei voltak?”
„Igen, Dr. Pratchett” – válaszolta a nővér. „Egyedülálló volt, és a családjából senki sem akarja megtartani a babáit. Biztos vagyok benne, hogy az örökbefogadási listára kerülnek.”
Alice aggódva a babákért, elsietett az édesanyjukhoz, remélve, hogy tehet valamit. Amikor azonban a műtőbe ért, és meglátta a nőt, azonnal felismerte.
„Ó, Istenem!” – Alice zihált, amikor meglátta a halott nőt. „Kristine!”
Kristine Alice legjobb barátnője volt a középiskolában, de már két évtizede nem tartották a kapcsolatot.
Könnyek kezdtek csordogálni Alice arcán, miután meglátta a barátnőjét, aki a kórházi ágyon feküdt. Alice már semmit sem tehetett érte.
Alice összetörten sétált az újszülött intenzív osztály felé, hogy megnézze Kristine ikreit. A koraszülött csecsemők nyugodtan pihentek, nem tudva, hogy az édesanyjuk meghalt, és ahogy nézte őket, Alice rájött, hogy segítenie kell rajtuk. Nem hagyhatta, hogy Kristine babái szenvedjenek.
„Örökbe fogom fogadni őket, Kristine” – suttogta, miközben kezét az üvegfalnak támasztotta. „Megígérem, hogy megadom nekik a szeretetet és a törődést, amit megérdemelnek.”
Alice tudta, hogy egyszerre három kisbabát felnevelni kimerítő és kihívást jelentő feladat lesz, de kész volt mindent beleadni. Elvégre vágyott arra, hogy anya legyen, és úgy gondolta, Kristine gyermekeinek örökbefogadása tökéletes lehetőség arra, hogy valóra váltsa az álmait.
Ahogy teltek az évek, Alice végignézte, ahogy a gyerekek gyarapodnak a gondoskodása alatt. Feláldozta az igényeit, hogy az anyjukhoz hasonlóan a legjobbat nyújtsa nekik. Alice számára semmi sem volt fontosabb, mint a gyerekek, akik megmutatták neki, milyen érzés anyának lenni.
Öt év telt el az örökbefogadás óta, de Alice úgy érezte, mintha egy napja találkozott volna először velük. Egy szombat délelőtt éppen a gyerekeivel töltötte az időt otthon, amikor meghallotta, hogy csörög a telefonja.
„Halló” – vette fel Alice, azt hitte, hogy az egyik páciense az.
„Jó napot, Dr. Pratchett?” – kérdezte egy ismeretlen férfi a másik végéről, a hangjában árnyalatnyi idegesség volt.
„Igen, én vagyok az.”
„Sebastian vagoyk” – mutatkozott be a férfi. „A kórházuk honlapján találtam meg a számát. Gondolja, hogy találkozhatnánk egy kávéra? Valami fontos dologról szeretnék beszélni.”
„Hétfőre foglalhat időpontot, Sebastian. A menedzserem majd segít ebben” – válaszolta Alice szigorúan, és azon tűnődött, hogy egy beteg miért akar találkozni vele a munkahelyén kívül.
„Nem orvosi időpontért kerestem fel önt, Dr.” – mondta Sebastian. „Kristine hármas ikreiről akartam beszélni önnel. A gyerekekről, akiket örökbe fogadott. Ők…”
„Mi van velük?” Alice félbeszakította a férfit.
„Kristine a párom volt, Dr. Pratchett” – válaszolta Sebastian. „Mesélt nekem a terhességéről, de a dolgok nem jöttek össze, és el kellett válnunk egymástól. Csak szeretnék találkozni a gyerekeimmel. Kérem?”
Alice megdöbbent.
„Helló, Dr. Pratchett? Ott van?” – Sebastian hangja megzavarta Alice gondolatait.
„Igen, de szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgot” – mondta, majd letette a telefont.
Alice szorongott, ha arra gondolt, hogy Sebastian tönkreteszi a gyerekeihez fűződő kapcsolatát, azt is szerette volna, ha a gyerekek megismerik a biológiai apjukat. Úgy gondolta, nem lenne tisztességes eltitkolni előlük az igazságot.
Ennek eredményeképpen Alice azonnal visszahívta Sebastiant, és meghívta a közeli parkba, hogy este találkozzanak. Tudta, hogy ez segítene a hármasikreknek a másik szülőjükkel kapcsolatos megválaszolatlan kérdésekben.
„Találkozunk az apátokkal!” – mondta az ötéveseknek, mielőtt elindult a parkba.
A találkozó miatt szorongva Alice belépett a parkba, szorosan magához szorítva gyermekeit. Leült egy padra, és várta, hogy Sebastian megérkezzen. „Remélem, jól fog menni” – gondolta, miközben az ujjaival babrált.
Azt hitte, hogy meg kell majd kérnie Sebastiant, hogy bizonyítsa az apaságát, de ahogy látta, hogy azonnal kötődik a hármasikrekhez, tudta, hogy valóban ő a biológiai apjuk.
Figyelte, ahogy a gyerekek nevetnek a viccein, és hallgatják a történeteket, amelyeket a néhai édesanyjukról mesél nekik. Alice örömmel töltötte el, hogy a gyermekei örültek, hogy találkozhattak az apjukkal. Úgy érezte, mintha ő lenne az, akire vártak.
Ahogy Sebastian a következő hónapokban rendszeresen találkozott a gyerekekkel, Alice rájött, hogy félelmei alaptalanok voltak. Megértette, hogy tud az anyjuk lenni, és közben hagyni, hogy a biológiai apjuk ott legyen mellettük.
Az új helyzet kezdetben kihívást jelentett, de végül összekötötte a hármasikreket az apjukkal. Alice megnyugodott, amikor látta, hogy a gyermekei megértik a kapcsolatokat és értékelik a körülöttük lévő szeretet kötelékeit.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Alice azt hitte, hogy a gyerekeivel való kapcsolata megromlik, miután megtudta, hogy Sebastianról van szó, de hamarosan megértette, hogy a gyerekei egyszerre tudják szeretni mindkét szülőjüket.
- Az örökbefogadott gyerekeknek tudniuk kell a származásukról. A biológiai apjuk megismerése segített a hármasikreknek, hogy többet tudjanak meg a származásukról, és mélyebb kapcsolatot alakítsanak ki a szüleikkel.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
