Egy autómosó élete a feje tetejére állt, mikor váratlanul állást kap egy takarító cégnél. Nem is sejti, hogy egy nap kénytelen lesz felmondani és eltűnni, mert a főnöke titkot rejtegetett előle.
Robert igyekezett annyi pénzt keresni, hogy meg tudjon élni. Nem volt megelégedve azzal amit szélvédő mosással keresett a közlekedési lámpánál.
Ezen a napon az élet valami váratlan és különleges dolgot tartogathatott számára, gondolta, miközben ellenőrizte a derekán lévő övtáskát. Megszámolta a pénzt, amit az autómosással keresett, és meglepődött… 34 dollár volt!
Robert szeme felcsillant. Nem emlékezett, mikor vacsorázott utoljára úgy igazán, ezért munka után beugrott az utca végén lévő kávézóba, ahol a legjobb homártekercseket árulták.
Mikor a pincérnő kivitte a rendelését, Robert lecsapott az ételre. „Ez a mennyország!” – gondolta. Hirtelen egy férfi hangja zavarta meg.
„Robert?” – kérdezte a férfi, ahogy felé közeledett.
Robert az öltönyös férfira emelte a tekintetét. „Igen.” – mondta zavartan. „Mit akar?”
A férfi elvigyorodott, miközben a névjegykártyáját az asztalra tette. „Van egy cégem, jelenleg takarítókat keresünk. Érdekelné? Minden nap látom magát a közlekedési lámpánál, ahogy az emberek autóit takarítja.”
Robert gyorsan megtörölte kezét, és lenyelte a falatot. „Ó, természetesen” – mondta, miközben felvette a névjegykártyát, és elolvasta. „Kérem. Foglaljon helyet.”
A férfi leült Roberttel szemben, és Arthurként mutatkozott be. „Szóval, ki kell töltenem egy űrlapot vagy ilyesmit?”
„Nem, nem szükséges” – mondta Arthur, és intett a kezével. „Csak mesélj magadról… úgy értem, az előző munkádról, tapasztalataidról, bármiről, amiről csak szeretnél. Mi nem tartozunk azok közé a cégek közé, akik napokig vizsgálják a jelentkezőket.”
„Oké!” – mondta Robert lenyűgözve. „Szeretnél valamit? Egy kávét esetleg?”
„Nem, köszönöm” – mondta a férfi, és Robert mesélni kezdett magáról, arról, hogy gyerekkora óta nevelőszülőknél élt, és hogy még azután sem volt olyan élete, amit remélt, hogy egy család örökbe fogadta.
Robert azt mondta, hogy az örökbefogadó szülei hétköznapi emberek voltak, és nem szerették őt eléggé. 18 éves korában elhagyta otthonát, hogy saját életet kezdjen. A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogy tervezte, és az utcán kötött ki.
„Most kocsikat mosok a megélhetésért, és itt eszem azokon a napokon, mikor jól keresek” – sóhajtott, arcán feszült mosollyal.
Arthur viszonozta a mosolyát. „Nagyon érdekes.. Azt hiszem, szívesen segítek neked. Szóval… nem bánod, ha holnap kezdesz?”
„Tényleg?! Igen, az nagyszerű lenne. Úgy értem, fantasztikus, fantasztikus! Szóval… fel kéne hívjam magát…” – ránézett a kártyára. „Mr. Gray?”
Arthur felállt, és kezet nyújtott. „Arthur” – mondta. „Kérem, szólítson Arthurnak. Alig várom, hogy együtt dolgozhassak önnel.”
Robert hátradőlt a székében, és mosolyogva nézte, ahogy Arthur elsétál. „Ma igazán szerencsés voltam” – gondolta. „Hűha! Hihetetlen! Tényleg!”
Robert zsebre dugta Arthur névjegykártyáját, és folytatta a vacsoráját, aztán úgy döntött, hogy megérdemel egy kis jutalmat, miért megkapta a munkát, ezért hazafelé menet megállt egy kisboltnál, és vett magának egy olcsó sütit.
A takarítócégnél kapott munka megváltoztatta Robert életét. A munkaterhelés minimális volt, és soha nem szidták le a hibáiért, bármilyen nagyok is voltak azok.
A többi alkalmazott csodálkozott, hogy Arthur milyen elnéző volt Roberttel szemben, és csodálkoztak, hogy miért nem rúgták ki. Robert a munka megkezdését követő egy héten belül tisztítás közben tönkretette egy ügyfél drága kanapéját, és a nő annyira feldühödött, hogy szörnyű kritikákat adott a cégnek.
Később kiderült, hogy Robert részeg volt a munkaidő alatt, és összekeverte a tisztítószereket. Mikor a hír Arthur fülébe jutott, az alkalmazottak előtt szembesítette Robertet, és kijelentette, hogy a veszteséget be kell pótolnia, és a büntetést saját zsebből kell kifizetnie.
„Azt hiszem, ezzel egyelőre le is zárult a dolog. De kíváncsi vagyok, hogy elmehetsz-e a partikra, ha továbbra is így dolgozol, Robert” – nézett rá szigorúan Arthur.
„Nekem… nekem van egy másodállásom, uram… Úgy értem, Arthur” – hazudta Rober.
„És erre büszke vagy?”
„Nem, nem” – mondta Robert nyomatékosan. „Én csak…” – ekkor megértette, hogy bajban lesz, ha nem uralkodik a nyelvén. „Bocsánatot kérek. Ez soha többé nem fordul elő.”
„Remélem” – válaszolta Arthur nyersen. „Különben nehéz lesz itt tartanom téged. Érted, mire gondolok, ugye? Most pedig vissza a munkához.”
Arthur dühös volt, mégis elengedte Robertet a pénzbírsággal.
Robert azonban dühös volt. A könnyelmű harmincéves férfinak nem tetszett, hogy a főnöke parancsolgat neki.
„Miért állsz még mindig itt?” – kérdezte Arthur dühösen.
Robert nem válaszolt.
„Az isten szerelmére, nem a falakhoz beszélek! Menj vissza dolgozni, Robert!”
„Nem fogok…” – suttogta, majd felemelte a hangját. „NEM FOGOK! ÉS NEM MONDHATOD MEG NEKEM, HOGY MIT TEGYEK! AZÉRT JÖTTÉL HOZZÁM, MERT SZÜKSÉGED VOLT RÁM! NEKEM NEM VOLT SZÜKSÉGEM RÁD.”
„Tessék?!” – Arthur lecsapta az aktát, amit olvasott. „Mit mondtál az előbb?”
„FELMONDOK!” – mondta Robert, Arthur szemébe nézve. „Nem akarok többé itt dolgozni. Nem fogadok el parancsokat, és találkozunk, mikor eljövök a végkielégítésemért!”
Robert kisétált, mielőtt esélyt adott volna Arthurnak, hogy mondjon valamit. És nem volt zavarban amiatt, amit tett.
Még azt sem szégyellte, hogy hazudott a főnökének arról, hogy van pénze, amit a másodállásból szerzett.
Robert nemcsak a munkáját csalta el, hanem egy idegen pénzét is elköltötte magára anélkül, hogy visszaadta volna. Azt a 7000 dollárt, amit néhány nappal korábban egy nő táskájában talált a háza előtt, arra használta, hogy elmenjen arra a partira.
Másnap Robert szemtelenül ott állt Arthur irodája előtt, hogy felvegye a végkielégítést. „Éppen telefonál; kérem, várjon. Mindjárt behívja” – mondta a recepciós.
Robert leült az egyik székre, és hallotta, hogy Arthur beszélget odabent. „Mekkora idióta!” – motyogta magában. „Olyan hangosan beszél, hogy az egész iroda hallja!”
Robert levett egy magazint az asztalról, és lapozgatni kezdte, úgy tűnt, mintha elterelné a figyelmét, miközben kihallgatta főnöke beszélgetését. Hirtelen meghallotta, hogy Arthur őt emlegeti.
„Nem akarom kirúgni Robertet!” – hallotta.
Robert felállt, és közelebb húzódott az ajtóhoz, már nem lapozgatta tovább a kezében lévő magazint. „Tudom, hogy ki kell rúgnom! De… mint a vállalat vezérigazgatójának, van felhatalmazásom arra, hogy elbocsássam őt” – hallotta, ahogy Arthur mondja. „EZT NEM TEHETEM A TESTVÉREKÉNT! Mit mondjak neki? Hogyan fogom megmagyarázni? Miért titkoltam előle az igazságot mindvégig? És mit mondok majd a többi alkalmazottnak?”
Robert megingott a magazin szorításában, és könnyek gyűltek a szemébe. „Testvér?” – suttogta. „Arthur… a testvérem?”
Robert zihált, a kezét a szájához szorította. „Azonnal beszélni akarok vele” – mondta a recepciósnak. „Mondja meg neki, hogy beszélni akarokvele!”
„Sajnálom, uram.. Még mindig elfoglalt. Nem lehet…”
„Jézusom! A pokolba is!” – ordította, és berontott Arthur irodájába.
Arthur megdermedt a helyén. „Robert?!”
„Én vagyok a testvéred?” – fakadt ki. „Mi folyik itt? Mindent hallottam. Hogy lehetsz a testvérem?”
Arthur felsóhajtott. „Majd később felhívlak. Elrendezem ezt a zűrzavart” – mondta, majd letette a telefont, és visszatért a székéhez.
„Igen, a testvérem vagy, Robert” – ismerte el. „És sok mindent kell tudnod, ha van türelmed meghallgatni.”
„Miért nem mondtad el korábban?” – kérdezte türelmetlenül. „Az, hogy aznap a kávézóban közelítettél meg engem, a terved része volt? Arthur, mit gondoltál? Mi a fene ez az egész?!”
„Uram! Uram! Leülne, kérem?” – a recepciós megzavarta Robert gondolatait, és rájött, hogy csak elképzeli, ahogy szembekerült Arthurral. Még mindig Arthur ajtaja előtt állt, és hallotta a hangját. „Sajnálom” – mentegetőzött. „Sajnálom, de mennem kell.”
Robert csendben elsétált, és napokba telt, mire Arthur megkapta a levelét.
„El kell számolnunk egymással, Arthur. Ne merészeld azt hinni, hogy nem jövök vissza. Igen, elmegyek, de egy nap visszatérek. Nem vagyok egy vesztes, aki feladná az életét. Ne próbálj meg keresni. Csak várj.
– Robert.”
Arthur csak három évvel később értette meg, mit jelent a levél. Éppen az irodájában volt, amikor a titkárnője levelet hozott neki egy kis motel képviselőjétől a város széléről. „Nagyon szeretne együttműködni velünk” – mondta a nő. „És még a mai nap folyamán találkozót kért.”
Arthur szkeptikusan fogadta az ajánlatot, de úgy döntött, hogy részt vesz a találkozón.
Amikor Robert aznap belépett az irodájába, és képviselőként mutatkozott be, Arthur megdöbbent. „Hogy vagy, testvérkém?” – kérdezte Robert, és megölelte Arthurt. „Már régóta vártam, hogy találkozzunk… Remélem, nem okoztam csalódást.”
Arthur megdöbbent. Soha nem mondta Robertnek, hogy testvérek. Három évig titkolta az igazságot.
Robert elárulta, hogy két évvel ezelőtt depresszióba esett, és nem tudta, hogy boldogul-e az életben, amíg nem találkozott egy nővel a buszmegállóban. Kathy segített neki kiszabadulni a nyomorúságából, és egymásba szerettek.
Ő volt az, aki bátorította, hogy folytassa, és az ő segítségével Robert képes volt célt adni az életének. Alkalmi munkákat kezdett el végezni, hogy pénzt keressen, majd elment a közösségi főiskolára, és munkát kapott annál a cégnél, ahol a nő dolgozott.
„Három évvel azután, hogy együtt dolgoztunk, elég pénzt kerestünk ahhoz, hogy nyissunk egy szerény motelt a város szélén, és ezért vagyok itt” – fejezte be.
Arthur nem tudta elhinni, hogy testvére, aki három évvel ezelőttig pimasz fiatalember volt, most motel tulajdonos. „Honnan… honnan tudtad, hogy testvérek vagyunk? Soha nem mondtam neked!” – kiáltotta.
„Hallottam, amit mondtál” – válaszolta Robert. „Tudom, hogy amit tettem, helytelen volt, de Arthur, mi történt? Hogyhogy nem mondtad soha, hogy testvérek vagyunk?”
„Születésünkkor elválasztottak minket egymástól” – kezdte Arthur. „Csak egy évvel azelőtt szereztem tudomást rólad, hogy találkoztunk. Megtudtam, hogy hajléktalan vagy, és autókat takarítasz, hogy megélj.”
„Szóval megsajnáltál, és felvettél takarítónak?”
„Nem” – mondta. „Nem. Segíteni akartam…”
„Segíteni?” – gúnyolódott Robert. „Azzal, hogy felvettél takarítónak, segíteni akartál nekem? Nézz magadra, Arthur. Neked jó életed volt… drága kocsit vezettél, gazdag életet éltél, az egész istenverte céged a tiéd volt, és eszedbe sem jutott, hogy mindezt megoszd velem, hogy segíts nekem? Ehelyett felfogadtál takarítónak, hogy segíts nekem? Nevetséges!”
Ekkor Arthur elárult valamit, amitől Robert eldobta az agyát. „Tisztában voltam a hazugságaiddal. Tudtam a gyerekkorodról és a felnőttkorodról, és arról, hogy nem az úgynevezett másodállásodból szerzett pénzből mentél el a partira.”
Robert megdöbbent. „Te…” – dadogta. „Hogyan? Úgy értem, hogyan tudtál…”
„Egy egész évig kerestelek, Robert. Amikor megismertem az örökbefogadó szüleidet, elmentem a házadhoz, és akkor mesélték el, hogy kénytelenek voltak kirúgni téged, mert elloptad a megtakarításaikat. Soha nem értékelted, amit érted tettek, és azt a munkát sem, amit én adtam neked. A pénz, amit a nő táskájában találtál, mind az én művem volt.”
„Azt hittem, hogy a rendőrökhöz fordulsz majd. Nem hittem a nevelőszüleidnek, és azt hittem, hogy nem fogsz lopni, de cserbenhagytál. Nemcsak elpazaroltad azt a pénzt egy bulira, de még rendetlenséget is csináltál, és ártottál a cégnek.”
„Tönkretettél mindent, amit az élet adott neked, Robert. Segíteni akartam neked, hogy felelősségteljes emberré válj, de te még ezt is tönkretetted. Mindig csak ujjal mutogattál és másokat hibáztattál. Itt volt az ideje, hogy elgondolkodj magadon, és kijavítsd a hibáidat.”
„Korábban nem mondhattam el neked, hogy a testvéred vagyok, mert tudtam, hogy megpróbálnál manipulálni, ahogy akkor is tetted, amikor először találkoztunk a kávézóban. Eladtad nekem a zokogós történetedet, és azt mondtad, hogy a szüleid sosem becsültek meg téged!”
Robert életében először érezte magát kínosan és megalázva. Túl sok embert bántott meg.
„Sajnálom..” – suttogta, miközben átölelte Arthurt. „Örülök, hogy meg tudtam változtatni magam. Sajnálom.”
Arthur egy szót sem tudott kimondani. Könnyei szabadon folytak, ahogy átölelte testévért. Büszke volt arra az emberre, akivé Robert vált, és arra, ahogyan reflektált a hibáira, és javította ki őket. Testvérként Arthur nem is kívánhatott volna többet.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A hazugságoknak és a titkoknak megvan a módszere arra, hogy kiszivárogjanak. Bár Arthur megpróbálta elrejteni az igazságot, hogy ő és Robert testvérek, az igazság végül egy nap felszínre került.
- Soha nem késő elgondolkodni a hibáinkon, és kijavítani őket. Ha így teszel, csak jobb emberré válsz az életben. Három évvel azután, hogy kiderült az igazság az ő és Arthur kapcsolatáról, Robert megváltozott, és ezt soha nem bánta meg.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
