Egy idős férfi hitelt próbál felvenni, hogy házat vásároljon magának és az unokájának. Enélkül fennáll a veszélye, hogy hajléktalanná válnak. A bank pénztárosai azonban többször is elutasítják a kérelmét, mire valaki váratlanuk a segítségére siet.
Robert volt a legelszántabb, akit csak találni lehetett. Családos ember volt, és egy ideig jól alakultak a dolgai. De úgy tűnt, hogy az élet mindig megdobja őt egy-egy „citrommal”.
Nyolcvanéves volt, és a legtöbb családtagját elvesztette. Akik még éltek, távol voltak, és évek óta nem tartották vele a kapcsolatot. „Vajon így fizetik meg az embernek, hogy ilyen sokáig élt?” – tűnődött gyakran.
Robert azt kívánta, bárcsak már évtizedekkel ezelőtt meghalt volna a feleségével együtt. Felesége mindig feldobta a napjait, és minden helyzetet egy kicsit elviselhetőbbé tett. Rettenetesen hiányzott neki, de mit tehetett?
Azonban nem volt teljesen egyedül. Lakását az árván maradt unokájával osztotta meg, de az életkörülményeik nem voltak valami fényesek. Mindig is úgy érezte, hogy az unokája, Gavin, választási lehetőség híján vele élt.
Bár Gavin szorgalmas fiatalember volt, szívesebben töltötte az idejét a barátaival, mint a nagyapjával. Robert tudta ezt, még ha Gavin elég tisztelettudó is volt ahhoz, hogy ezt soha ne mondja a szemébe.
Egy dolog azonban egyértelmű volt – ha túl kellett élniük ebben a városban, az lett volna a legjobb, ha együtt maradnak. Ha az egyik beszállt a bevásárlásba, a másik kifizette a lakbért, és így eltelt egy hónap.
Egyikük sem vágyott ilyen életre, de már régen eldöntötték, hogy szarvánál fogva fogják a bikát, és szembenéznek az élettel. Nehéz idők jártak, és a lakbérek időről időre megemelkedtek, így a bérlők a hajléktalanság szélére kerültek.
Robert belefáradt ebbe az egészbe, és úgy döntött, hogy hitelt vesz fel, hozzáadja a kis megtakarításaihoz, és vesz egy házat magának és az unokájának. Ez egy jól átgondolt terv volt, de nem volt felkészülve arra, hogy milyen akadályokat kell majd átugrania, hogy elérje.
Többször is járt a bankban, de az ügyintézők folytan elutasították, arra hivatkozva, hogy kora miatt nem jogosult hitelre. Még plusz munkát is vállalt, de ez még mindig nem volt elég.
„El kell mennem, és újra szerencsét kell próbálnom” – mondta magában. „Nem élhetünk így tovább!”
Másnap reggel korábban felébredt, felöltözött, és elindult a lakásától néhány háztömbnyire lévő bankba.
Minden papírja nála volt – mindkét munkahelyéről kapott ajánlati levelek és a bankszámlakivonatának másolata, amely a banki egyenlegét mutatta. Még az unokája fizetési papírjainak másolatát is magával vitte, hátha az segít neki. Minden eshetőségre felkészült.
Magabiztosan besétált, és az egyik pénztár ablakához lépett, de mielőtt odaért volna, meghallotta: „Már megint ez az öregember! Ebben a hónapban már másodszor!”
Robert megrázkódott, de a kijelentés nem akadályozta meg abban, hogy a pénztároshoz lépjen. „Már megint egy hitelkérelem?” – kérdezte a pénztáros, félig a szemét forgatva.
„Igen, minden szükséges irat nálam van” – válaszolta Robert, és kinyitotta a barna borítékot, amelyben az összes papírja volt.
„Hacsak nem fiatalodott az elmúlt hónapban, akkor nem tudunk önnek kölcsönt adni!” – mondta a pénztáros, és a kollégáira nézett jóváhagyásért.
„A hitelképességem remek, és állandó bevé…”
„De még mindig túl öreg!” – vágta közbe a pénztáros, még akkor is, amikor a többi kolléga halkan gúnyolódott Roberten.
Robert érezte, hogy elvörösödik az arca, és fontolgatta, hogy megfordul és elrohan onnan, de itt az ő és az unokája megélhetése forgott kockán. Biztosan tudott volna egy kicsit keményebben nyomulni. „Kérem, csak nézze meg az irataimat. Tudom, hogy a kor nem számít.”
„És ezt melyik iskolában tanították magának?” – kérdezte egy másik pénztáros, és önelégült vigyorra görbült az ajka.
Robert körülnézett, remélve, hogy valaki a segítségére siet. „Kérem, elveszíthetem a lakásomat. Az unokámmal együtt hajléktalanná válhatunk” – könyörgött.
„Sajnálom, ha tudnánk segíteni, megtennénk, de maga már túl öreg.”
„Öregember! Távozzon, hogy foglalkozhassunk a többiekkel!” – kiáltotta egy őr.
Robert reszketett a dühtől, és mikor sorsába beletörődve megfordult, hogy távozzon, érezte, ahogy a hátába fúródik a pénztárosok tekintete. Nem látta őket, de tudta, hogy gúnyosan nevetnek rajta.
Miután kijutott a bankból, gondolataiba merülve elindult lakása felé, mikor nekiment egy rendőrnek, aki épp a háztömb körül járőrözött.
„Bocsánat, figyelnem kellett volna, hova megyek!” Robert gyorsan bocsánatot kért.
„Semmi baj, uram! Úgy látom, elfoglalt. Segíthetek?” – ajánlotta fel a tiszt.
Robert ismét bocsánatot kért, de a tiszt nem engedte el ilyen könnyen. „Nekem elmondhatja” – győzködött gyengéden Cane tiszt.
Robert elmesélte szorult helyzetét, örült, hogy valakinek semleges terepen kiöntheti frusztrációját. Cane rendőrtiszt megdöbbent, milyen rosszul bántak a banki alkalmazottak az idős férfival.
Megfogta Robert kezét, és azt mondta: „Jöjjön velem. Lehet, hogy nem vagyok bankár, de még én is tudom, hogy az életkor nem lehet ok arra, hogy megtagadják a hitelfelvételt”. Bár nem kényszeríthette a bankot, hogy kölcsönt adjon Robertnek, de az alkalmazottakat leszólhatta a szakszerűtlen viselkedésükért.
Visszatértek a bankba, és Cane kérte, hogy beszélhessen az igazgatóval. Miután az megjelent, Cane elmesélte Robert történetét, megjegyezve, hogy Robert már többször járt a bankban, de ugyanarra az okra – a korára – hivatkozva utasították el!
Az igazgató megdöbbent! Visszafordult a pénztárosokhoz, arca vörös volt a haragtól. „Ki? Ki utasította el ezt az embert?” Hangja végigdübörgött a bankteremben, miközben a pénztárosok úgy tettek, mintha a számítógép képernyőjével lennének elfoglalva.
„Meg tudná valaki mutatni nekem, hogy hol van megírva az, hogy az életkor számít a hitelkérelemnél?” – kérdezte.
A pénztárosok meghátráltak, és bár gyorsan elzavarták Robertet, egyikük sem jelentkezett, hogy számon kérje tettüket. Az igazgató azzal fenyegetőzött, hogy jogi lépéseket tesz, ha még egyszer így bánnak egy ügyféllel.
Bocsánatot kért Roberttől, és felajánlotta, hogy maga is megnézi Robert papírjait. Miközben az idős férfit a csarnok hátsó részében lévő irodájába kísérte, fenyegető pillantást vetett a pénztárosokra.
Harminc perccel később Robert újra kijött az igazgatói irodából, és nem tudott mit kezdeni a mosollyal az arcán. Végre biztosíthatott magának és az unokájának egy szép lakást. Ez olyan nagy örömet okozott neki, hogy elfelejtette a poklot, amin percekkel ezelőtt keresztülment.
Boldog emberként sétált ki a bankból, és egy pillantást sem vetett a pénztárosokra.
Három héttel később Robert és Gavin beköltözött az új lakásba. Az, hogy nem kellett aggódnia a lakbér miatt, valóban valóra vált álom volt, és egyszer sem felejtette el megköszönni a tisztnek, aki mindezt valóra váltotta.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A segítség a legváratlanabb helyekről is érkezhet. Robert már majdnem lemondott arról az álmáról, hogy saját háza legyen, de amikor egy rendőrtiszthez fordult, az tudott neki segíteni.
- Mindig helyesen cselekedj, még akkor is, ha hatalmi helyzetben vagy. A banki hivatalnokok könnyebbséget is adhattak volna Robertnek, de a büszkeségük az útjukba állt.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
