Mikor apám meghalt, a kutyája, Max megjelent az ajtóm előtt, és úgy tűnt, mintha el akarna vinni valahova. Elvittem őt apám sírjához, és órákig ültem vele, amíg rá nem jöttem, hogy már nem lélegzik. Soha nem fogom elfelejteni, amit azon a napon tanultam.
„Carla, biztos, hogy nem akarod elvinni Maxet?” – kérdezte a mostohaanyám, Paris az apám halála utáni napon, mikor épp távozni készültem a virrasztásról. Apám kutyájáról beszélt, egy gyönyörű mentett kutyáról, aki éppen olyan idős volt, mint apám. Mindig viccelődött és fogadásokat kötött, hogy ki fog előbb meghalni, és sajnos apám meghalt, így szegény Max egyedül maradt.
„Én nem tudom. Apa ágyán alszik. Szerintem szívesebben maradna vele” – válaszoltam.
Összeszorította az ajkait, és bólintott. „Azt hiszem, igazad van. Oké, holnap hívlak, drágám. Jó éjszakát!” – Paris szorosan megölelt, és búcsút intett.
***
Hazasétáltam, hiszen csak három háztömbnyire laktam apám házától. Épp levettem a kabátomat, mikor üvöltést hallottam az ajtóm előtt. Bárhol felismerném ezt a hangot. Max volt az.
Felkaptam egy köntöst, és az ajtóhoz siettem, csak hogy lássam, ahogy a kutya úgy lép be a házamba, mintha már ezerszer csinálta volna. Kiválasztott egy helyet a szőnyegemen, és a kandallóhoz legközelebb feküdt le. Max felsóhajtott, mintha a világ súlya a vállán lenne, és én szörnyen éreztem magam miatta. Azonban az, hogy itt volt, valójában megnyugvást adott nekem.
Lezuhanyoztam, megvacsoráztam, és megetettem Maxrt. Elaludtam, és Max úgy követett, mintha vigyázna rám, mint apám, mikor még kislány voltam. Megsimogattam, s közben könnyek gyűltek a szemembe, és emlékek villantak fel az apámról.
***
Másnap reggel Max ugatására ébredtem. Már olyan idős volt, hogy alig-alig ugatott. Általában inkább vonyított, amennyire csak tudott. De ezúttal ugatott, ezért megijedtem, azt hittem, hogy történt valami. Megláttam, hogy az ajtó mellett áll. Várakozóan nézett rám, ezért kinyitottam, és azt hittem, hogy csak pisilnie kell…
Max egyenesen a kocsimhoz rohant, és rám várt. „Mit akarsz?” – kérdeztem a homlokomat ráncolva.
Woof!
Esküszöm, mintha azt mondta volna: „Siess!”
Így hát gyorsan felöltöztem, kinyitottam az utasoldali ajtót, néztem, ahogy beszáll, aztán beszálltam. Max ott ült, és úgy nézett ki az ablakon, mintha tudta volna, hová megy. De én össze voltam zavarodva. „Hová megyünk?” – kérdeztem, mintha tudna válaszolni.
Felém fordult, és olyan szemekkel meredt rám, hogy azonnal tudtam. Látni akarta apámat, amit a temetés alatt nem engedtek meg neki. De most már elvihettem. Megérkeztünk az üres temetőbe, és apám sírjához sétáltunk.
Meglepő módon Max pontosan tudta, hol fekszik az apám. Nem irányítottam őt. Ugyanúgy lehuppant, mint tegnap a szőnyegemre, és szuszogott. Így ültem mellette, apámmal beszélgettem, beszéltem Maxhez, felidéztem, milyen jó volt a gyerekkorom. Ezek voltak a legbékésebb pillanataim az elmúlt napokban, mióta felhívott a mostohaanyám, hogy apa meghalt.
Néhány óra telt el anélkül, hogy észrevettem volna, és rájöttem, hogy mennem kell. Éhes és fáradt voltam, ezért megsimogattam Maxet, de ő nem mozdult, és a szívem megugrott a mellkasomban. Nem lélegzik.
„Ó. Azért jöttél ide, hogy vele legyél” – suttogtam és sírtam. Elképzeltem, ahogy apám újra összejön Maxszel, akármilyen túlvilágra is jutottak. Elmosolyodtam.
Jobban éreztem magam, mint a temetés után, ami egyszerűen lehangoló volt. Tudtam, hogy apámnak nagyszerű élete volt, és a legjobb társ, akit bárki kívánhatott volna, aki most szintén vele van. Miután elintéztem, hogy valaki elhozza Max holttestét, és apa mellé temessék, rögtön a helyi menhelyre mentem. Itt volt az ideje, hogy nekem is legyen egy saját pajtásom.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A kutyák valóban az ember legjobb barátai. Max úgy ment a gazdája sírjához, mintha tudta volna, hogy haldoklik, és Carla csak remélni tudta, hogy a legjobb barátok újra együtt lesznek.
- Próbálj meg örökbe fogadni egy kutyát ahelyett, hogy vásárolnál. Carla azután fogadta örökbe saját kutyáját, hogy látta az apja és Max közötti megbonthatatlan köteléket.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
