John és Alice gyermekálmokat szövögetett, de nem tudtak teherbe esni, ezért örökbe fogadtak egy kisbabát, Arnoldot. Nem sokkal később Alice későn kezdett haza járni, és a férfi valami hihetetlen dologra jött rá.
John és Alice kézen fogva nézelődtek az árvaház igazgatójának irodájában. Egyszerű szoba volt, íróasztallal, iratszekrényekkel, és a levegőben friss levendula illata terjengett. A háttérben hallották a New Jersey-i főutcán haladó autókat, de ez nem volt annyira nyomasztó.
Ami nyomasztó volt számukra, az az, amit tenni készültek. Számos interjú, házlátogatás, papírmunka és rengeteg várakozás után engedélyt kaptak egy gyermek nevelőszülőségére. Végre szülők lehettek volna, miután évekig sikertelenül próbáltak teherbe esni.
John megfogta a felesége kezét, próbálta megnyugtatni. De ő is ideges volt. „Minden rendben lesz” – mondta halkan.
Mielőtt Alice a saját megnyugtató szavaival válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó. Az igazgató, Perkins úr lépett be egy szociális munkással, Geller asszonnyal, aki egy gyönyörű kisbabát tartott a karjában.
Alice szeme felcsillant az örömtől, és nem hitte el, mi történik. Ettől kezdve szerelmes volt. John egy kicsit óvatosabb volt, mert több kérdést is fel akart tenni, mielőtt véglegesítik ezt az ügyet.
Geller asszony Alice karjába tette a babát, és az arcán csak az imádat látszott. John mosolygott a felesége örömén, és nem akart semmi negatívumot hozni, de valami mégis aggasztotta.
„Perkins úr, mi lesz a baba családjával? Van rá esély, hogy visszajönnek?” – kérdezte John, a szemöldöke összeráncolva.
„Mr. Allen, megértem az aggodalmát, de nem tudjuk megjósolni a jövőt. Találkoztam a biológiai apával, és rendkívül nyugtalan volt. Nem tudott volna megbirkózni egy kisbabával, és azt mondta, hogy a kis Arnold megérdemli, hogy jobb életet éljen egy rendes családban” – válaszolta az igazgató, miközben Alice-re nézett, aki a babát bámulta.
John mély levegőt vett, és megszívlelte a férfi szavait. Végül felállt, és odalépett a feleségéhez és új gyermekéhez. Ő is mosolygott a babára, aki olyan gyönyörű volt, hogy minden másról megfeledkezett. John azonban nem tudta, hogy miközben a felesége hallgatta a Perkins úrral folytatott beszélgetését, erősen elgondolkodott a hallottakon.
A következő hetek egészen hihetetlenül jól teltek, bár ugyanilyen fárasztóak voltak. A legtöbb szülő nem tudja, milyen nehéz otthon tartani egy gyereket, amíg nincs gyereke. Ez teljesen igaz. De Arnold nem okozott túl sok gondot, kivéve, hogy nehezen aludta át az éjszakát.
Néhány hónapos volt, és Alice azon tűnődött, mi történhetett, hogy az apjának magára kellett hagynia. „Nagyon nehéz lehetett” – mondta együttérzően.
John megrázta a fejét. „Erre nem szabad gondolni. Millió oka lehet, de Perkins úr azt mondta, hogy a legjobbat akarta a gyermekének. Ez vagyunk mi. Szerintem elég jól csináljuk, drágám. Mármint… anya” – mondta, és az utolsó részen nevetett.
Alice elmosolyodott, de aggódott. Azt tervezték, hogy felkészítik Arnoldot mindenre a világon. Ha végre törvényesen örökbe fogadják, valamikor elmondják neki az igazat, és tudatják vele, hogy bármi történjék is, ő akkor is a fiuk marad. Az őszinteség lenne a legfőbb prioritásuk. De azt kívánta, bárcsak többet tudna a múltjáról, hogy mindent nyíltan elmondhasson neki.
Sajnos, erre talán soha nem kerül sor.
Hónapokkal azután, hogy először vitték haza Arnoldot, John észrevette, hogy a felesége véletlenszerű időpontokban kezdett elmenni a házból, és a szokásosnál később ért haza. A munkája elég stabil volt, és megengedték neki, hogy csökkentse néhány óráját, hogy alkalmazkodjon az új baba miatt. Ő is ugyanezt tette, bár most, hogy megállapodtak, ismét teljes munkaidőben dolgozott.
Amikor a férfi rákérdezett, Alice azt mondta: „Ó, túl sokáig vagyok távol? Nem vettem észre. Azt hiszem, csak szükségem volt egy kis „énidőre”.”
John vállat vont, és arra koncentrált, hogy Arnoldról gondoskodjon, ahogy csak tudott, Alice pedig remek anya volt. A távollétei azonban kezdtek egyre gyakoribbá és feltűnőbbé válni.
Egy nap elment a házból, és a férfi úgy döntött, hogy lassan követi őt a kocsijában, Arnoldot biztonságosan bekötve a hátsó ülésen. Látta, hogy Alice átsétál egy parkon, és leül egy padra, ezért leparkolt, és kiszállt. Éppen beültette Arnoldot a babakocsiba, hogy vele menjen, amikor észrevette, hogy egy férfi mosolyogva odalép Alice-hez, és leül mellé.
Alice felkapta a telefonját, és mutogatni kezdett valamit a férfinak. Együtt nevettek, és John nem hitt a szemének. Megcsal engem? Mi folyik itt? Végre boldogok vagyunk és teljes a családunk. Hogy tehette? gondolta teljesen megdöbbenve.
Nem akart azonban jelenetet rendezni egy nyilvános helyen, főleg nem a kisbabájával a kocsiban, ezért visszaült a kocsijába, és hazahajtott. Egész nap Arnoldot ápolta, és várta, hogy Alice hazaérjen.
A baba már néhány perce aludt, amikor Alice végre belépett az ajtón, és John dühöt érzett a felesége arcán megjelenő apró vigyor láttán. A mellkasát forróság töltötte el, és érezte, hogy az arca elvörösödik.
„Ki ez az ember?!” – csattant fel, és próbálta visszafogni magát, hogy ne ébressze fel Arnoldot.
Alice szemei döbbenten tágra nyíltak. „Micsoda?”
„A férfi a parkban, Alice. Ne beszélj hülyeséget. Láttalak!”
„Követtél engem?” – követelte a lány, miközben levette a kabátját, és az ajtó melletti szekrénybe tette.
„IGEN! Mondd el az igazat most! Megcsalsz engem?” – kiáltotta végül, és ekkor már nem törődött azzal, hogy felébreszti-e Arnoldot. Csak a tiszta düh volt benne.
„Ő Arnold apja!” – válaszolt visszaordítva. De Arnoldra emlékezve befogta a száját, és mindketten a babaszoba felé néztek. Amikor nem jött ki hang, folytatta. „Patricknak hívják, és Mr. Perkins segített felvenni vele a kapcsolatot.”
„Nem értem. Találkozol Arnold biológiai apjával? Miért?” – kérdezte John, zavartan rázta a fejét.
„Igen! Elgondolkodtam a jövőn. Mi van, ha Arnold a biocsaládjáról kérdezősködik? Mi van, ha nem tudunk válaszolni a kérdéseire? Tájékozottnak és mindenre felkészültnek kell lennünk” – magyarázta a vállát megvonva.
„Rendben, azt hiszem, ezt meg tudom érteni. De miről beszélgettél vele? Gondolom, már napok vagy hetek óta találkoztok” – bökdösött John, a szemöldökét lehúzva, próbálta elképzelni a lány gondolatmenetét.
„Tudni akartam, miért adta oda a gyereket. Csődbe ment, mert az üzlettársa mindenből kicsalta. A felesége elhagyta, és a babát is nála hagyta. Mindent elvesztett, drágám! Ez olyan szomorú és igazságtalan. Nem volt más családja, és meghozta azt a szörnyű döntést, hogy az otthonba adta a gyermekét. Nem akarta, de tudta, hogy ez a helyes lépés Arnold számára” – árulta el Alice, könnyek csillogtak a szemében.
„Ó, drága, gyönyörű feleségem” – kezdte, és széttárta a karját, hogy a lány beléjük szaladhasson. „Neked van a legnagyobb szíved a világon. Gyere ide.”
Alice szorosan átölelte a férjét, tudta, hogy meg fogja érteni. Másnap bemutatta őt Patricknak, és úgy döntöttek, hogy Patricknak engedik, hogy kapcsolatba kerüljön Arnolddal. Képeket küldtek neki, és meghívták őket vacsorákra, iskolai rendezvényekre és születésnapokra.
Évekkel később Patrick ott volt, amikor John és Alice törvényesen örökbe fogadta Arnoldot. Tudta, hogy ők lettek a legjobb szülei a fiának, és bár anyagilag talpra állt, már nem ő volt Arnold apja. Arnold inkább nagybátyjaként ismerte őt, bár Alice még mindig azt tervezte, hogy mindent elmond a fiának, amikor az idősebb lesz.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Ne ítélkezzünk túl gyorsan a házastársunk felett, ha valami furcsát veszünk észre. John elhamarkodottan következtetett, és kiabált a feleségével, mielőtt az elmondta volna neki az igazságot a furcsa férfiról.
- Az élet sokféle fordulatot vesz, és az embereknek nehéz döntéseket kell hozniuk. Mindig jobb segíteni és megérteni őket. Alice és John jó barátok lettek Patrikkal, miután felfedezték a történetét és azt, hogy miért adta el Arnoldot. Soha nem ítélték el őt azért, amit szerinte tennie kellett.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
