Charles magányosan élt, miután a felesége meghalt. Sajnos hónapokkal a felesége elvesztése után egy autóbalesetben elvesztette a fiát, így nem volt senki az életében, akit családjának nevezhetett volna.
Korábban milliomos volt, de eladta a cégét, hogy a káosztól távolabb élhessen, elsősorban azért, mert nem látta értelmét folytatni azt egyetlen fia elvesztése után. Volt egy nagy háza, ami csak az övé volt, és rengeteg pénze, ugyanakkor magányos és nagyon szomorú volt.
Egy reggel Charles a nappaliban olvasott, mikor meghallotta, hogy szomszédja, Francis asszony kiabál valakivel. Odament az ajtóhoz, kinyitotta, hogy megnézze, mi történik, és észrevette, hogy jól öltözött fiú áll Mrs. Francis küszöbén.
„Kérem, asszonyom” – könyörgött a fiú. „KELL a pénz. Nem hazudok.”
Mrs. Francis ökölbe szorította a kezét, és a fiúra nézett. „Kit akarsz itt átverni, kisfiam? Nem úgy nézel ki, mint akinek koldulnia kell! Úgyhogy nem adok neked pénzt. Megértetted?”
„Nem, nem, nem érti” – mondta a fiú. „Kérem, segítsen nekem!”
„Figyelj! Nem veszem be a mesédet! Tudom, hogy manapság a gyerekek mindenféle rossz dolgot csinálnak, és biztos vagyok benne, hogy te is közéjük tartozol! Tűnj el, és soha többé ne gyere ide!” – kiabálta, és az arcába csapta az ajtót.
Charles látta, hogy a fiú lehajtotta a fajét, és szomorúnak tűnt. Egyetértett Francis asszonnyal abban, hogy a kölyök nem úgy nézett ki, mint akinek pénzre van szüksége, az alapján, hogy milyen szépen fel volt öltözve, de Charles nem akarta elítélni a fiút anélkül, hogy ismerné a történetet, ezért odaszólt neki.
„Hé, te! Segíthetek?” – kérdezte az ajtóból.
A fiú hirtelen felkapta a fejét, és elvigyorodott. Azonnal odarohant Charles ajtajához.
„Igen, uram! Házról házra járok, és adományokat kérek, hogy kifizethessem édesanyám műtétjét. De a szomszédja nem hitt nekem. Azt hiszi, azért lógok az iskolából, hogy pénzt kérjek. Ígérem, hogy nem fogom elpazarolni! Tudna nekem segíteni?” – kérdezte kedvesen.
„De az iskolával kapcsolatban nem téved..” – jelentette ki Charles, miközben az ajtóban álló nyolcévesre bámult. „Nem kellene ilyenkor órán lenned? … Egyébként hívj nyugodtan Charlesnak.”
„Nem, uram… Úgy értem, Charles, most van a nyári szünet.”
„Ó, máris?” Charles rövid szünetet tartott.
A fiú felsóhajtott. „Próbáltam munkát keresni, de mindenki azt mondja, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy bármilyen munkát vállaljak. Anyámat meg kell műteni, ezért elkezdtem pénzt gyűjteni neki. Azt tervezem, hogy a jövő héten, a születésnapján adom neki a pénzt, hogy boldog és egészséges lehessen.”
„Jaj, jaj” – nevetett Charles. „Hát akkor mi lenne, ha nekem dolgoznál?”
„Tényleg?” – a fiú elvigyorodott. „Tényleg felveszel engem? Hűha! Mit kell tennem?” – kérdezte izgatottan.
„Ó, ez egyszerű” – mosolygott Charles. „Csak annyit kell tenned, hogy segítesz a ház körül, bevásárolsz, és tudod, csak a barátom leszel egy ideig. Ez így rendben van? És cserébe fizetek neked …. Egyébként hogy hívnak?”
„George vagyok” – válaszolta mosolyogva a fiú. „És elfogadom a munkaajánlatot, Charles! Szóval, hol kezdjem?”
„Mi lenne, ha hoznál nekem néhány dolgot a boltból, a többit pedig majd később kitaláljuk?” – kérdezte mosolyogva.
„Oké! Köszönöm, Charles! Én leszek a legjobb alkalmazottad!” – vigyorgott.
Attól a naptól kezdve George minden nap eljött Charles házába, hogy segítsen neki. Idővel Charles és George jó barátok lettek.
Charles meglátogatta George édesanyját, Sharont. Hozott egy tortát, és átnyújtott neki egy csekket, amely fedezte a teljes műtétet. A nő nem tudta abbahagyni a sírást, miután megtudta, hogy a fia a nyári szünetben dolgozott, hogy pénzt keressen.
„Nagyon köszönöm, Charles” – mondta könnybe lábadt szemmel. „De nem hiszem, hogy George eleget segített neked ahhoz, hogy megérdemeljen egy ekkora összeget!”
„Ó, ez teljesen rendben van, Sharon” – válaszolta. „A fiad sokat segített nekem, és szerintem teljesen megérdemled. Kérlek, ragaszkodom hozzá.”
„Ó, köszönöm – nagyon köszönöm!” – most már könnyek csordultak végig az arcán.
Aznap, miután Sharon felszeletelte a tortát, Charles egy kis időt töltött náluk, és Sharon elárulta, hogy egyedülálló anya, aki csak nemrég költözött a városba, és nem ismer senkit, akitől segítséget kérhetne.
Azt is elmondta Charlesnak, hogy George még csak hároméves volt, amikor az apja elhagyta őket, így egyedül gondoskodott a szükségleteikről, és egy gyárban dolgozott. Azonban kirúgták, miután balesetet szenvedett, és megsérült. Ekkor döntött úgy, hogy elköltözik valahova, ahol a megélhetési költségek lényegesen alacsonyabbak.
„Jaj, jaj” – sóhajtott fel Charles. „Ez szörnyű. Remélem, a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. És kérlek, szólj, ha bármit tehetek érted.”
„Eleget tettél értünk, Charles” – mondta Sharon. „Köszönöm!”
Másnap Sharon elment a kórházba, és beütemezte a műtétet. Amíg lábadozott, Charles és George együtt vigyáztak rá.
Miután Sharont hazaengedték, gyakran beugrott az idősebb férfi házába, hogy segítsen neki, és ne érezze magát egyedül. Charles számára George és Sharon a családjává váltak. Így amikor meghalt, mindenét rájuk hagyta egy levéllel együtt:
„Ti csak ismerősök voltatok nekem, de a végsőkig úgy maradtatok mellettem, mintha családtagok lennétek. Örökké hálás leszek nektek ezért. Szeretettel, Charles.”
Mit tanulhatunk a történetből?
- Ne ítéljünk el senkit, amíg nem ismerjük a teljes történetét. Francis asszonnyal ellentétben Charles előbb meghallgatta George történetét, mielőtt következtetéseket vont volna le.
- Ha jót teszel, mindig jót kapsz vissza. Amikor George-nak és Sharonnak segítségre volt szüksége, Charles közbelépett. Cserébe a végsőkig Charles mellett maradtak, mint egy család.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
