Egy reménykedő nagyapa minden évben meghívja szeretett unokáját egy különleges karácsonyi vacsorára. Az unoka minden évben várta a meghívást, de mindig visszautasította. Meglepetésére egyik évben a nagyapja nem hívta meg.
„Mindennek tökéletesnek kell lennie” – gondolta magában Anthony, miközben megterítette a vacsoraasztalt néhai felesége evőeszközgyűjteményének legjavával. A konyha felé vette az irányt, hogy ellenőrizze a pulykát és édesburgonyát.
Amikor az unokája, Jacob még kisfiú volt, izgatottan falta fel a pulykát és az édesburgonyát, mielőtt egy hatalmas szelet sütőtökös pitével és vaníliafagylalttal kiszolgálta magát. Vágyott arra, hogy újra lássa ezt a mosolyt, ezért gondoskodott róla, hogy a vacsorát úgy készítse el, ahogy Jacob szerette.
Anthony leült a vacsoraasztalhoz, és töltött magának egy pohár bort. Tíz hosszú év telt el azóta, hogy Jacob meglátogatta őt. Minden abbamaradt, mikor átköltözött a fél országon, hogy a Szilícium-völgyben kövesse az álmait.
Vénember lévén, Anthony postán küldött egy meghívót, amit mindenképpen több mint egy hónappal korábban küldött el, csak hogy Jacob biztosan megkapja. Sajnos ezek a levelek soha nem vitték vissza Jacobot Bostonba.
Bár a szülei, Erica és Grayson meglátogatták, ő sosem tartott velük. A szülei kifogása mindig az volt, hogy túlságosan lefoglalta az iskola, vagy ha már leérettségizett, akkor a munka.
Miközben Anthony élvezte a pohár bort, úgy döntött, hogy felidézi azokat a napokat, mikor a családja összejött karácsonykor. Minden évben együtt töltötték az ünnepeket, és ez egészen addig így is maradt, amíg Jacob be nem töltötte a húszat.
Eszébe jutott az unokája bókja, amit minden egyes évben elmondott: „Te készíted a legjobb ételeket, nagyapa.” Ez a távoli gondolat mosolyt csalt Anthony arcára.
„Te tényleg nagyszerű szakács vagy, apa. Miért nem adtad ezt át nekem? Most Anthony megrekedt a házhozszállítással és a középszerű ételekkel, mert Erica és én nem tudunk főzni” – szólt bele a beszélgetésbe Grayson.
Anthony gondolatait félbeszakította, amikor megszólalt a csengő. Azonnal felállt, mert azt hitte, hogy végre megérkezett Jacob. Megcsípte magát, hogy kiderítse, vajon csak álmodik-e, vagy tényleg csengetett valaki.
Ahogy az ajtóhoz lépett, két alakot látott a küszöbön. Hirtelen azonban sötétség vette körül, és a földre zuhant. Miközben tompa hangokat hallott, nem tudta rávenni magát, hogy kinyissa a szemét, és mély álomba zuhant.
10 évvel ezelőtt…
Amikor Graysonnak saját családja lett, egy közeli massachusettsi városba költöztek, ahol stabil állása volt. Abban az évben Anthony volt az, aki Grayson és Erica otthonába utazott, hogy velük töltse az ünnepeket.
Ez volt az utolsó karácsony, amit mindannyian együtt töltöttek, abban az évben, amikor Jacob az utolsó egyetemi évében elfogadott egy gyakornoki állást Kaliforniában. Akkor húszéves volt, és csak az érdekelte, hogy megvalósítsa az álmait.
Anthony anélkül lépett be a házba, hogy szólt volna nekik, és kihallgatott egy beszélgetést, ami mélyen megbántotta.
„Jacob, itt kell töltened a karácsonyt. A nagyapád két órát utazott csak azért, hogy itt legyen” – mondta Grayson az emeletről.
„Apa, engem nem érdekel, hogy nagyapának ide kellett-e repülnie, teleportálnia, vagy gyalogolnia. Én a barátaimmal akarom tölteni a karácsonyt!” csapott vissza Jacob.
„Rendkívül udvariatlan vagy, Jacob. A nagyapád szeret téged, még a kedvenc pulykavacsorádat is ő készítette” – mondta Grayson. Anthony ekkor már igyekezett nem elejteni a kezében tartott pulykát.
„Mi vagyok én, hatéves? Azóta megváltozott az ízlésem” – mondta Jacob, és becsapta maga mögött az ajtót. Anthony megpróbált küzdeni a könnyeivel, és a fia étkezője felé sétált, ahol az asztalra tette a pulykás tálcát. Leült az egyik székre, még mindig szomorú volt, amiért az unokája nem akarta látni.
Aznap este álomba sírta magát. Azt mondta magának, hogy a családja iránti szeretete nagyobb, mint a fájdalom, amit érzett, ezért továbbra is meghívta a családját vacsorára, annak ellenére, hogy nem jöttek el.
6 hónappal azután, hogy Anthony elájult otthon…
Anthony kinyitotta a szemét, és körülnézett. Rájött, hogy a kórházban van, és abban a pillanatban egy nővér lépett be a szobájába. Amikor meglátta, hogy a férfi felébredt, felcsillant a szeme.
„Doktor úr, Stiller úr végre felébredt! Teljesen ébren van!” – kiáltott ki a szobából. Az orvos gyorsan belépett, hogy megvizsgálja.
„Mr. Stiller, jól van? Örülünk, hogy felébredt. Ez egy csoda” – mondta az orvos, miközben ellenőrizte az életjeleit.
Anthony lassan felült, még mindig zavartan. „Mennyi az idő? Meghívtam az unokámat vacsorára. Talán már el is jött! Haza kell mennem.”
„Stiller úr, ön már hat hónapja a kórházban van. Szélütést kapott. Akkoriban nem tudtuk elérni a családját, de az unokája megkereste önt, és itt van!” – mondta az orvos.
„Úgy érti, Jacob? Itt van?” kérdezte hitetlenkedve.
Ebben a pillanatban Jacob belépett a szobába, mintha megkönnyebbült volna. Anthony már alig ismerte fel. A pufók fehér fiú, akit egykor ismert, most egy felnőtt, jóképű férfi volt.
Egy szőke nő kísérte, aki fehér ruhát viselt. „Ez tényleg te vagy, Jacob?” muszáj volt megkérdeznie.
„Nagyon sajnálom, nagyapa” – mondta Jacob, és Anthony mellé sietett. Könnyek potyogtak a szeméből, miközben megölelték egymást.
„Örülünk, hogy jobban van, Mr. Stiller, nagyon aggódtunk. Jacob betegre aggódta magát” – szólt közbe a nő.
Aznap Anthony és Jacob újra találkoztak. A nő elárulta, hogy ő és a férje valójában Anthony új szomszédai, akik meg akarták hívni őt karácsonyra, miután meglátták egyedül a vacsoraasztalnál. Azonban összeesett, amikor kinyitotta az ajtót.
A házaspár volt az, aki bevitte Anthonyt a kórházba, ahol találkozott Jacobbal. „Minden novemberben várok tőled egy karácsonyi üdvözlőlapot. Tavaly nem érkezett meg, ezért kíváncsi voltam” – magyarázta Jacob.
„Őszintén szólva teljesen megfeledkeztem róla, amíg pár hete meg nem néztem a postámat. Észrevettem, hogy még mindig nem kaptam tőled karácsonyi üdvözlőlapot, ezért úgy döntöttem, hogy utánanézek” – tette hozzá.
Végül kiderült, hogy gond volt a postával, és Anthony meghívója sosem jutott el Jacobhoz. Azonban már késő volt, mivel Jacob Bostonban volt, amikor rájött a hibára. A nő, akit Cindynek hívtak, tudatta vele, hogy a nagyapja abban az évben vacsorát főzött neki, és várta, hogy megérkezzen.
Jacob számára minden értelmet nyert, hiszen amikor megérkezett a nagyapja házába, minden szépen elvolt rendezve az asztalnál. Voltak karácsonyi díszek, evőeszközök az asztalon, és még egy üres borospohár is. Már csak az étel hiányzott.
Kiderült, hogy Cindy nem akarta, hogy állatok fedezzék fel az elfogyasztatlan ételeket Stiller úr házában, ezért miután bevitte Anthonyt a kórházba, elrakta az ételt, de a helyet ugyanúgy tartotta, ahogy Anthony hagyta, arra az esetre, ha így szeretné.
Jacob kétségbeesetten házról házra járva érdeklődött a nagyapja holléte felől. Senki sem tudta elmondani neki mi törtébt, amíg el nem jutott Cindy lakására. Ő és a férje elmagyarázták neki, mi történt, és elvitték a kórházba, ahol Anthony aludt.
„Annyira megkönnyebbültem, hogy felébredtél, nagypapa. Sajnálom, hogy nem látogattalak meg, és hogy elvesztegettem tíz évet. Én voltam a legrosszabb unoka” – mondta, és letörölte nagyapja könnyeit, miközben együtt ültek a kórházi ágyon.
„Örülök, hogy nem kaptál meghívást. Azért ellenőriztél engem” – mondta Anthony mosolyogva, és igyekezett könnyedén fogalmazni.
„Már régen meg kellett volna tennem, nagyapa. Nem hiszem el, hogy az, hogy nem kaptam meghívót, és ez késztetett erre” – mondta Jacob, és megszorította a nagyapja kezét.
„Nos, idén velem töltöd a karácsonyt? Személyesen nyújtom át a meghívást, és nem egy levélben, ami talán soha nem érkezik meg” – kérdezte Anthony.
„Természetesen, nagyapa. Minden egyes ünnepet veled ünnepelek. Soha többé nem kell egyedül lenned” – mondta Jacob.
„Minden alkalommal iderepülsz majd egészen idáig? Tényleg?” Anthony felcsillant. Jacob megrázta a fejét, mintha jobb ötlete lenne.
„Velem fogsz élni, nagyapa. Nem kell egyedül lenned, életed végéig gondoskodom rólad, és ez végleges” – mondta Jacob.
Anthony nem tudta visszatartani a könnyeit. Hálát adott Istennek, amiért újraegyesítette őt az unokájával.
Amikor Anthonyt kiengedték a kórházból, elrepült a Szilícium-völgybe Jacobhoz, ahol az ő kétszintes lakásában laktak. Még néhány évet együtt töltöttek, mielőtt Anthony búcsút intett a földi világnak.
Most Jacob minden évben meglátogatja Anthony sírját a saját fiával, akit szintén Anthony-nak nevezett el. Mesél néhai nagyapjáról, hogy a kis Anthony mindig emlékezzen, honnan kapta a nevét.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Néha a legnehezebb helyzetek is jó változásokat hoznak. Anthony attól félt, hogy soha többé nem látja unokáját, amíg egy szerencsétlen helyzet össze nem hozta őket.
- Mindig legyünk kedvesek az idősebbekhez. Az időseinknek különleges gondoskodásra és figyelemre van szükségük. Gyakran érzik magukat magányosnak, és semmi másra nem vágynak, mint hogy néhány órát a szeretteikkel töltsenek.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
