Egy kedves buszsofőr megdöbbent, mikor találkozott az esőben rekedt menyasszonnyal, de nem habozott, hogy segítsen neki eljutni az esküvőjére. Nem is sejtette, hogy kedves cselekedete mekkora hatással lesz az élete hátralévő részére.
Kövér esőcseppek pattogtak a szélvédőn. Az időjárás egész nap nyomorúságos volt. Mikor Bob kinyitotta az ajtókat, nem lepődött meg, hogy senki sem várakozik a buszmegállóban.
Neki sem voltak utasai. Aligha merészkedett ma bárki is a szabadba, hacsak nem volt muszáj. Az a néhány utas, aki felszállt, az előző megállókban mind leszálltak.
Bob felsóhajtott. Ez volt az utolsó megállója. Fontolgatta, hogy kihagyja, hogy korábban végezzen, de tudta, hogy a munkája fontos. Sokan támaszkodtak a buszokra, és ő nem akarta, hogy egy esős napon bárkit is megfosszon a szolgáltatásaitól.
„Akkor ideje hazamenni” – gondolta magában Bob.
Éppen elindult volna, mikor egy bő, fehér ruhás nő fordult be a sarkon. Szoknyáját a kezében tartotta, és az egyik hóna alatt esetlenül egy esernyőt tartott.
Egy öltönyös, idősebb férfi követte. Integetett és kiabálni kezdett, amikor meglátta a buszt.
Bob megállt, és kinyitotta az ajtaját. Mikor beültek, Bob észrevette a nő ruháján a gyöngysorokat és a csipkét, és elámult. Ez egy menyasszonyi ruha volt!
„Köszönöm, hogy megállt, uram” – mondta a menyasszony.
„A régi autó, amit az esküvőnkre béreltünk, lerobbant útban a templom felé.”
„Melyik templomba tart?” kérdezte Bob.
A nő megmondta a templom nevét, és megkérdezte, hogy Bob megáll-e a közelben.
Bob megrázta a fejét. „Szokásos körülmények között nem, de most nincs más utasom, úgyhogy elviszem magukat!”
„Nagyon kedves, köszönöm!”
Bob elmosolyodott. A nő zöld szemei a lányára emlékeztették, és tudta, hogy szeretné, ha valaki segítene neki, ha szükséget szenvedne.
„Nem hagyhatom, hogy sétáljon az esőben, ráadásul a menyasszonyi ruhájában, kisasszony” – válaszolta. „Minden menyasszony a legjobbat érdemli a különleges napján.”
A menyasszony és az őt kísérő idősebb férfi leült, Bob pedig elindult. Az ilyen pillanatok miatt szerette a munkáját. Semmi sem volt kielégítőbb, mint másokon segíteni.
Bob közvetlenül a templom előtt állt meg. A menyasszony és kísérője megköszönte a segítségét.
„Nagyon örülnék, ha bejönne, még ha csak néhány percre is” – mondta a menyasszony.
Bob beleegyezett. Vége volt a műszakjának, és látni akarta a fiatal hölgyet, akinek segített férjhez menni. Belépett a templomba, és leült egy gyönyörű vörös hajú, zöld szemű nő mellé.
„Látta a menyasszonyt, mikor bejött?” – kérdezte a nő, aggodalomtól ráncolt szemöldökkel.
„Igen” – válaszolt Bob. „Valójában én hoztam ide. A kocsijuk lerobbant a templomba vezető úton.”
A nő a mellkasára szorította a kezét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. „Ezért nem voltak még itt! Nagyon aggódtam.”
Ekkor a hangszórókból felhangzott az esküvői induló, és mindenki megfordult.
A menyasszony sugárzott, mikor az idősebb férfi, aki a buszon elkísérte, az oltárhoz vezette. Amikor odaért Bobhoz, egy extra ragyogó mosollyal üdvözölte, és biccentett a mellette álló nőnek.
A nő felszisszent. „Olyan gyönyörűen néz ki.”
Bob a mellette álló nőhöz fordult. A fény gyengéd ragyogást vetett az arcára, amitől angyali szépségűnek tűnt. Sokkal szebb volt, mint a menyasszony, gondolta Bob.
„Bob vagyok.” kezet nyújtott a hölgynek.
„Marjorie.” – válaszolta a nő.
A szertartás elkezdődött, és mindenki elhallgatott. Bob próbált koncentrálni, de a mellette álló nő elvonta a figyelmét. Valahányszor megmozdult, Bob újból megérezte a parfümje bódító jázminillatát.
Amikor a nő odahajolt hozzá, Bob érezte, hogy minden vére az arcába szökik.
„Nagyon köszönöm, hogy időben elhoztad Carolt a templomba.”
Marjorie az egyenruhájára pillantott. „Buszsofőr?”
„Igen, asszonyom.”
„Nagyon különös lehetett önnek, hogy egy menyasszonyi ruhás nő várakozott a megállójában.” kuncogott Marjorie. „Fogadok, hogy ilyet nem lát minden nap.”
„Határozottan nem. És majdnem meg sem álltam, pedig ma olyan borzalmas idő volt. Nem sokan voltak kint ebben az esőben.”
„Imádom az esőt.” Marjorie olyan ragyogóan mosolygott, hogy csillogott a szeme. „Ahonnan én jövök, ott nem sokat látunk belőle. Tudom, hogy egyeseknek kényelmetlen, de az eső egy ajándék.”
„Azt hiszem, az.”
„Tudod, már az elejétől fogva voltak kétségeim azzal az öreg autóval kapcsolatban.” Marjorie a férfi kezére tette a kezét. „Nagyon hálás vagyok, hogy megálltál. Belegondolni is rossz, hogyan alakultak volna a dolgok Carol számára, ha te nem vagy ott.”
„Én is örülök, hogy megálltam” – válaszolta Bob. „Kedves volt Caroltól, hogy meghívott az esküvőjére.”
„Nagyon meglepett volna, ha nem tette volna, azok után, amit érte tettél” – mondta Marjorie.
„Carolnak jó szíve van, amihez még jó modor is társul. Nyilvánvalóan neked is jó szíved van, Bob.”
A bók és Marjorie gyengéd pillantása Bob megdobogtatta szívét. Ahogy ránézett, Bob rájött: szerelmes lett.
Marjorie olyan érzéseket ébresztett fel benne, amelyek régóta szunnyadtak.
Bob nem értette, de akkor úgy érezte, hogy minden, ami aznap délután történt, ide vezette, hogy találkozzon ezzel a nővel.
Ekkor az egész gyülekezet felállt, hogy megtapsolja a fiatal párt. Hamarosan mindenki ott kavargott, amikor a szertartás véget ért. Bob Marjorie felé fordult, eltökélten el akarta kérni a telefon számát.
„Marjorie!” egy idősebb nő lépett oda. „Gratulálok! Biztosan nagyon büszke vagy, hogy a lányod egy ilyen kedves férfihoz ment feleségül.”
„Az vagyok. Tudom, hogy Carol és Michael nagyon boldogok lesznek együtt.”
Marjorie Carol édesanyja? De ez azt jelentette, hogy annak a férfinak a felesége, aki Carolt az oltárhoz vezette?
A hitetlenkedés átjárta Bobot, összezavarva és bizonytalanul hagyta. Az őt körülvevő esküvői vendégekre pillantott, és észrevette, hogy Carol apja feléje tart.
Bob nem tudott szembenézni a férfival. Kisurrant a templomból, és a buszához rohant. Csuromvizes volt, mikor leült, és nem tudott mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy az időjárás tökéletes tükörképe a szívében lévő fájdalomnak.
Teltek a napok, és Bob mindent megtett, hogy elfelejtse Marjorie-t. Többször is azt mondta magának, hogy butaság volt ilyen erős érzelmeket táplálni egy olyan nő iránt, akit alig ismert.
Sajnos ez nem vált be. Marjorie mosolya és a kedves szemei kísértették.
Miközben egyik megállóból a másikba vezetett, Bob elképzelte, milyen lehet az élete Marjorie-val. Elképzelte, hogy naponta hazatér a szerető tekintetére, és minden alkalommal, amikor megöleli, érezni fogja édes parfümjének illatát.
Bánta, hogy nem kérte el a lány számát. Végül is nem tudta, hogy a nő boldog házasságban él-e. Gondolatai olyan forgatókönyvekbe merültek, amelyekben Marjorie és a férje külön élnek vagy elváltak, de ezek az ábrándok mindig bűntudatot keltettek benne.
Bob soha nem kívánhatott rosszat valakinek csak azért, mert az utat nyitna a saját boldogsága felé. Mégis, nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy neki aznap találkoznia kellett Marjorie-vel, és egy magasabb erőnek volt köze ahhoz, hogy Carol az ő buszára kényszerült.
Másnap Bob ugyanahhoz a megállóhoz állt be, ahol felvette Carolt és az apját. Legnagyobb megdöbbenésére Carol és Marjorie már várták, amikor kinyitotta az ajtókat.
„Szia!” Carol felugrott a lépcsőn.
„Remélem, nem zavarom a munkádban, de nem tudtam másképp megtalálni téged. Hatalmas köszönettel tartozom neked, amiért megmentetted az esküvőm napját. Ha te nem lettél volna, soha nem értem volna oda időben a templomba.”
„Te sem lettél volna szalonképes, amikor megérkezel” – tette hozzá Marjorie. Fellépett Carol mellé, és átnyújtotta Bobnak az ajándékot. „Ez a tiéd.”
Bob érezte, hogy elpirul, mikor átvette az ajándékot Marjorie-tól. Belül egy kézzel kötött pulóvert talált.
„Ez túl kedves” – mondta. „Nem fogadhatom el.”
„El tudod és el is fogod, Bob.” Marjorie előrehajolt, hogy a kezét a férfi kezére hajtsa. „Ha te nem lennél, ki kellett volna tagadnom a bátyámat, amiért Carol elkésett a saját esküvőjéről.”
„Nem hibáztathatod Jim bácsit, amiért lerobbant a kocsi.”
„Azért hibáztathatom, hogy nem ellenőrizte rendesen!” – vágott vissza Marjorie.
„A bátyádat?” kérdezte Bob, majd Carol felé fordult. „A férfi, aki az oltárhoz kísért, a nagybátyád?”
Carol bólintott. „Az apám tizenéves koromban halt meg. Azóta csak anya és én vagyunk. Próbáltam neki mondani, hogy újra randiznija kéne, de mindig azt mondja…”
„A szerelem megtalál, ha találkozol egy igazi társsal, és a sors majd elvezet hozzá, ha eljön az ideje.”
Marjorie egyenesen Bobra nézett, mikor ezt mondta. A szíve a mellkasában lüktetett, és elveszettnek érezte magát a nő gyengéd tekintetében.
„És most már látom, hogy igaza van” – mondta Carol. „Anyám nagyon csalódott volt, hogy korán elmentél az esküvőről, Bob. Az egyik ok, amiért elhoztam ma magammal, hogy megköszönjem neked, az az, hogy az elmúlt napokban csak rólad beszélt.”
Bob elképedve nézett Carolra. Nem hitt a fülének, de amikor újra Marjorie-ra nézett, elpirult.
„Nem kell ilyen egyenesnek lenned, Carol” – motyogta Marjorie. „Elég lett volna, ha adtál volna egy lehetőséget, hogy elkérjem Bob számát.”
„De hol van ebben a móka?” kacsintott Carol.
„Örülök, hogy Carol ezt elmondta nekem.” Bob felállt. „Marjorie, az esküvő óta nem tudok nem gondolni rád. Elakartam kérni a számodat, de aztán biztos voltam benne, hogy biztosan házas vagy, ezért nem tettem.”
„Bárcsak lett volna bátorságom akkor beszélni veled” – folytatta. „Sok kínlódástól kíméltem volna meg magam. Nem követem el kétszer ugyanazt a hibát.”
Bob előrehajolt, hogy a hangszóróba beszéljen. „Lehet, hogy nem ismerlek túl jól, Marjorie, de most még biztosabb vagyok benne, mint korábban, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel?”
Marjorie és Carol egyaránt ledöbbentek.
„Igen!”
A busz utasai tapsoltak és éljeneztek. Bob átölelte Marjorie-t, és biztos volt benne, hogy abban a pillanatban ő volt a legboldogabb ember az egész világon.
Bob és Marjorie a következő hetekben megismerkedtek egymással. Minden együtt töltött nap megerősítette őket abban, amit már tudtak: tökéletesen illenek egymáshoz.
Amikor végül eljött a nagy nap, Marjorie és Bob ugyanabban a templomban esküdtek, ahol Carol. Ahogy Bob nézte, ahogy Marjorie az oltárhoz sétál, ismét rácsodálkozott a szerencsétlenségek sorozatára, amelyek összehozták őket.
Bob meglepetést szervezett Marjorie-nak, hogy megünnepelje a találkozásuk hátterében álló különös véletlent. Amikor kiléptek a templomból, Bob buszának volánja mögött az egyik kollégája várta őket. A járművet erre az alkalomra „Friss Házasok” feliratokkal és konzervdobozokból álló zsinórral díszítették fel.
Marjorie felnevetett örömében. Az ifjú pár és az összes vendég együtt szállt fel a buszra, és elindultak a fogadásra.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Küzdjetek azokért, akiket szerettek. Ha Bobnak lett volna bátorsága megkérdezni Marjorie számát az esküvőn, sok szomorúságtól kímélte volna meg magát, amiért a lányon töprengett.
- Bízz az érzéseidben. Bár logikátlannak tűnhet, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a legjobb, ha bízol a megérzéseidben.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
